1. fejezet

Sziasztok, Kedveseim!

Nos, elérkeztünk az első fejezet publikálásához, aminek valljuk be elég fontos szerepe van a  történet kapcsán, ugyanis –  szerény véleményem szerint – az olvasó ebből képes leginkább véleményt alkotni a történetről, vagy egyáltalán eldönteni azt, hogy később is nyomon követi-e az eseményeket. A prológusból elég kevés dologra derült fény, de ebben a fejezetben igyekszek egy olyan kezdőlöketet adni a Don’t Speak-nek, ami sok embernek felkeltheti majd az érdeklődését.

UI: Ebben a fejezetben előfordulhat 18 éven felülieknek szánt tartalom, de úgy érzem minden kedves látogató el tudja dönteni, hogy elolvassa-e vagy sem.

Jó olvasást;

All-in

Harley Dawson

  A légkondicionáló hűvös fuvallata megdermeszti a hátamon csillogó verejtékcseppeket, a karjaim közt vonagló teremtés megkeményedett mellbimbói minden egyes lökésnél ingerlőn súrolják a mellkasom. Húsos ajkai a nyakamon kalandoznak, hosszú ujjaival a hajamba túr. A műanyag ládarakás, aminek tetején szétterpesztett lábakkal, a vaginájában a farkammal tartózkodik, minden egyes heves mozdulatunknál keservesen nyikorog.

  Jobb kezem a lapockáján nyugszik, a ballal alulról markolok szalmaszőke hajába és hátrarántom a fejét, hogy mohó számmal a hófehér nyakára tapadjak. Fogaimat a bőrébe vájom és harapdálom vékony bőrét, miközben egyre mélyebbre kerülök benne.

  A nyögései sóhajokká halkulnak. Szederjes ajkait harapom az utolsó lökés közben, ami végre elrepít a Paradicsomba. A néhány másodpercig tartó gyönyörbe minden porcikám beleremeg és érzem, ahogy a lány bőre libabőrös lesz. Kihúzódom belőle, utána leemelem a ládáról. A felettünk himbálózó csupasz villanykörte fényében mogyoróbarna szeme mézszínben csillog, véresre harapdált ajkain mosoly játszik.

  - Ki vagy tiltva innen. Cruz megmondta: ha még egyszer beteszed a lábad és ingyen szanaszét kúrogatod a „lányait”, akkor láncfűrésszel vágja le a golyóidat.  – kuncogja, miközben lehajtja bőrszoknyáját és csupasz kebleire húzza fel vörös, spagetti pántos trikóját.

  Felnézek rá az övem meghúzása közben.

  - Úgy nézek ki, mint akit ez érdekel? – felvonom a szemöldököm.

  Felveszem a pisztolyom a vodkás üvegek közül, a farmerem derekába dugom a másik gyorstüzelő fegyverem mellé, aminek éppen az imént vettem hasznát.

  Alana dallamos nevetése betölti az egész raktárhelyiséget.

  - Vigyázz magadra, Harley. Nem szeretném, ha bármi bajod esne – hangja szelíd, vonásai akár egy ártatlan kisgyermeké, ki mit sem sejt a körülötte lévő gonosz lidércek jelenlétéről, aki egy saját, utópikus univerzumban él, amit magának épített fel és ahová nem érhetnek el a gonosz szándékú kezek.

  Bólintok, de nem ígérek semmit.

  Az ígéret szép szó, és semmi más.

  Távolodó alakját figyelem, keskeny csípője lengő mozgását, majd az ajtót, ami halk kattanással becsukódik mögötte.

  Előhalászom a telefonom. Tizenkét nem fogadott hívás. A feladók között szerepel a Megbízóm és Christian, de nem Grey.

  Utóbbi még ráér.

  Az öblös hang tulajdonosát nem épp a legjobb kedvében találom, madarat csak akkor lehetne fogatni vele, ha a vállán egy légpuska nyugodna.

  - Mondtam, hogy mindig legyen elérhető, Dawson. Egy zabos ügyfél fordult hozzám, aki nem kevés összeget ajánlott fel a legjobb emberemnek, ha megszabadítja a fejfájását okozó alaktól. Az ügyfelünk egy multi milliárdos bróker, Jackson Palmer, és meggyűlt a baja egy piti kis tolvajjal, aki minden szombaton pontban tizenegykor kifosztja őt a pókerasztalnál, a saját kaszinójában. Nem inge a fairplay, de Palmer elmondása szerint valami parafenomén, mentalista, Dynamo, tököm tudja már hogyan nevezte. A lényeg az, hogy ma este el kell kapnia. És mennyi az idő?

  Egy torokköszörülés után a telefonba szólok.

  - 22:48.

  Összezárt fogai között szívhatja be a levegőt, mert a vonalon keresztül úgy sejlik, mintha feltámadt volna körülötte a szél.

  - Tíz perc múlva makulátlan öltönyben jelenjen meg az Ariában. Ha késik, elfelejtheti a munkáját. Legyen észnél, Dawson.

  Ezzel bontja a vonalat.

  Az Audi RS7-esem álomként szeli a kilométereket. A műszerfalon lévő telefontartóba fektetett készülékből Christian, régi barátom hangja tölti be az utasteret.

  - Komolyan mondom haver, éppen a csajt döngettem, már rendesen el voltam kényelmesedve, mikor hirtelen szétrobbantak az ablaküvegek és a bejárati ajtó vagy fél métert repült a kommandósok bakancsainak jóvoltából. Lerántották rólam a bigét és úgy, anyaszült meztelenül hátrabilincselték a kezét, közben azt rinyálták, hogy senki se mozduljon – ekkor Batmant megszégyenítő hangszínre vált. – Összehugyoztam volna magam, ha nem lennék harminc éve szobatiszta. Na, aztán felvilágosítottak, hogy a nő, aki úgy nézett ki, mintha Kim Kardashian és Megan Fox frigyéből született volna, már két hete körözött bűnöző, aki szál egyedül rabolt ki egy bankot a múlt hónapban. Haver, majdnem engem is bekaszniztak a priuszom láttán, de aztán tovaszállnak, mint jóllakott légy a sonkáról.

  - Igazán lebilincselő történet, Porter, de most mennem kell – ezzel megszakítom az egyoldalú társalgást, egyúttal magam mögött hagyom az Audit az Aria parkolójában.

  A liftben megigazítom a csokornyakkendőmet, a tükörben ellenőrzöm a fizimiskámat, majd a megfelelő emeleten a kaszinóba lépek.

  Körbenézek az impozáns, márványboltozatú helyiségben, ami egyszerre sugározza a sznobok irigyelt életvitelét és a Vegasi fényűzést.

  Az alsó szinten különböző szerencsejáték asztalok helyezkednek el szétszórtan a teremben, körülöttük az emberek úgy zsongnak, mint méhek a kaptárnál. Velem szemközt, a falnál hosszú, mahagóni pult, a mögötte lévő polcokon pedig különböző márkás italok kelletik magukat.

  Egy hosszú, vörös szőnyeggel letakart lépcsősor egyenesen egy páholyhoz vezet, ahol kopaszodó férfiak és lenyűgöző hajkoronát viselő nők múlatják az időt az asztalok mellett.

  A lépcső tetejére érvén a pókerasztal körül ülők egyként emelik rám tekintetüket, a nők és a férfiak is egyaránt mérnek végig, mintha csak egy eltévedt pille szállt volna köreikbe.

  Széles mosolyra húzom keskeny szám.

  - Ha nem bánják, örömest csatlakoznék a játékukhoz – közlöm negédesen.

  Egy korosodó háj pacni az asztalfőnél terpeszkedve bólint. Ha jól sejtem ő lenne Palmer, akire, az előtte tornyosuló zsetonokat elnézve, ismételten rájár a rúd.

  Helyet foglalok az üres széken, minden bizonnyal a „mentalista” előtt. Nem mintha kaptam volna az illetőről bármiféle személyleírást, viszont a homlokába csúszott khaki baseballsapka, amit a hamuszürke ingéhez húzott, meglehetősen árulkodó jel a kilétéről.

  Pörög a játék, én pedig teljesen megfeledkezem az ittlétem legfőbb céljáról. Kigombolt inggel, feltűrt ujjakkal emelem fel a következő tétet.

  Ebben a körben mindenki feladta, csupán a sapkás és én maradtunk játékban.

  Dáma drill, Ász kísérővel.

  - All-in – dőlök hátra a székemen a férfi szemeit fürkészve.

  Hezitál.

  Látszólag nem veszem le a szemem az arcáról, de valójában a kezein időzik a tekintetem. És ekkor, olyan gyorsasággal, hogy szinte összefolynak a lapok, a zakóujjából előhúz egy kártyát és kicseréli az asztalra fektetettel. Mindezt annyira profin és észrevétlenül csinálja, hogy ha nem saját szememmel látnám, nem hinném el.

  Ekkor jobb kezemet az asztal alá rejtem, másikban az üres kristálypoharat forgatom.

  - Tartom – szólal meg.

  Bal kezemben már ott nyugszik a hangtompítóval felszerelt, kékített acélszánas Taurus PT 92-es. Sokatmondó pillantást váltok Palmerrel, majd ágyékmagasságban meghúzom a ravaszt. A golyó öv alatt fúródik a férfi testébe és mielőtt fellendítené két karját, hogy a zakóujjaiba elrejtett kártyákat elrepítse, felborítom az asztalt és az éles szélű kártyalapok a vörös bársonnyal borított asztallapba fúródnak.

  Ez idő alatt a játékosok és barátnőik mind felugráltak a székekről és szitokszavak, meg sikongatások közepette a falhoz hátráltak.

  Felrántom a földön összegörnyedt, vérző férfiasságát szorongató mentalistát, ám ekkor szörnyű fájdalom hasít a fejembe, ami térde kényszerít az ipse lábai előtt és kezemből a földre hullik az eleddig szorongatott fegyver.

  - Mi az Isten?! – ordítom a fejem két oldalára tapasztott kezekkel, hátha ezzel mérsékelni tudom a fájdalmat, de annyira sem segít, mint halottnak a csók.

  - Még mindig nem hisztek a „varázslatban”? – károgja fülsértően.

  A fájdalom eluralkodik a testemen, elhomályosítja a látásom és teljesen letaglóz, de még érzékelem, ahogy a szinte tehetetlen „mágus” a földön heverő fegyveremért nyújtózkodik. Reflexből vetem be a lábam és rúgom át a pisztolyt a páholy korlátján.

  Kezeim segítségével talpra kecmergek, de addigra a férfi elveszti az eszméletét a lágyékát ért lövésnek hála.

  Zihálva, tompuló fájdalommal a koponyámban még hallom, ahogy az egyik nő a következő szavakat ordítja a háttérben:

  - A zsaruk már úton vannak.

  Ekkor én már a lépcsőn támolygok a lift felé a zakóm és tizenkétezer dollárt hátrahagyva.

Evelyn Carter

  A bárban szinte vágni lehetne a burjánzó füstöt, a vörös tapétákon villódzó neonfények elvakítanak, amint a sarokban álló színpadra lépek. Leakasztom a mikrofont az állványáról, megkocogtatom, mire több arc is érdeklődést mutatva felém fordul és én apró mosolyra húzom vörösre festett ajkaim. A sötétkék függöny, ami előtt állok, olykor fellebben és végigsimít csupasz lábszáramon, kezeimen minden mozdulatomnál csilingelnek az összeütődő aranykarkötők.

  - Üdvözlök minden kedves jelenlévőt! – megkísérlek olyan hangot megütni, amivel szimpátiát váltok ki a klubban lévőkből. - A nevem Evelyn Carter. Néhány szám erejéig én fogom szórakoztatni önöket! Remélem, jól fogják érezni magukat – ezzel biccentek a hangtechnikusnak és fel is csendül az alapzene.

  Ritkán éneklem el a nagyérdeműnek nem nevezhető, bárokban iszogató közönségemnek a magam írt dalokat, viszont ezt az estét éreztem a lehető legalkalmasabbnak arra, hogy ezen a szokásomon változtassak.

  Ha már nem töltöm tele a nem létező Youtube csatornám az éppen nagy népszerűségnek örvendő slágerek akusztikus változatával, akkor legalább minél több helyen bemutatom magam és a tudásom soha nem lehet tudni alapon.

  Josh Swanepoele, aki legjobb barátomként az ügynökömnek vallja magát, szervezi nekem ezeket a fellépéseket széleskörű ismeretségének jóvoltából. Két éves pályafutásom alatt többször találtak már meg első hallásra kecsegtető ajánlatokkal, de eddig egyiket sem éreztem olyan kaliberű lehetőségnek, amibe csukott szemmel vágnám bele magam.

  Josh huszonnyolc éves, meleg újságíró. Havonta jelenít meg rólam cikkeket a női magazinokban, ezért egyre többen kíváncsiak a „Pennsylvániai születésű, pacsirta hangú jazz énekesnőre”.

  Amint elkezdek énekelni, lehunyom a szemem és teljesen átadom magam a dalnak, akárha lemeztelenednék a közönség előtt, de nem a szeméremajkaim válnak láthatóvá, hanem a lelkem. Minden dallal a szívemből hagyok ott egy darabot, a saját szerzeményeimmel pedig a múltban ért veszteségeim, szerelmi történeteim, vágyaim is feltárom az emberek előtt, akik olyan véleményt alkotnak rólam, amilyet csak szeretnének.

  Az utolsó szám végén kinyitom a szemem, a fények azonban ismét elvakítanak. A nyikorduló székekből arra következtetek, hogy többen állva ünnepelnek, a tapsvihar pedig még akkor sem szűnik, mikor lesétálok a színpadról.

  Az öltözőben, ahol a pincérnőkön kívül más tulajdonképpen nem tartózkodhat, átöltözöm. Sztreccs nadrágot, fehér alapon fekete „Oh Darling, Go Buy A Personality”* felírató trikót és lehajtott gallérú bőrkabátot öltök magamra, aztán a hátsó ajtón elhagyom az épületet.

  A kultikus Fremont utcára lépve olyan látvány fogad, ami felülmúlja az összes Vegasos képeslap fotóin látottakat. Lassan három éve élek ebben az ördögi városban, de talán soha nem fogok betelni Vegas éjszaka felébredő varázsával, ami egyszerre gyönyörködtet és botránkoztat, ragad magával és taszít a mélybe.

  Mivel nem lakom messze, és szabad taxit találni az éjszaka közepén olyan lehetetlen feladat, mint tüzet rakni szélviharban, ezért a séta mellett döntök.  A második kereszteződésnél kapok piros lámpát utam során. Öt perc múltán, mikor zöldre vált a lámpa, az útra felfestett gyalogátkelőre lépek. Ekkor jobbról egy Audi vezetője úgy véli, rá nem vonatkoznak a közúti szabályok és lámpák.

  Fogalmam sincs hogyan, de a férfinek még időben sikerül a fékre taposnia, így az autó lökhárítója éppen csak súrolja a bal combomat. Ha nem állnék erős lábakon, akkor torreádor bikaként öklel fel és esem az aszfaltra.

  A vezetőülésen terpeszkedő, a kormányt erősen markoló fickó átható, furcsán nyugodt zöld szemeibe nézek. Rezzenéstelen, tökéletes vonásait szívesebben látnám kék-zöld foltokkal tarkítva.

  - Seggfej! – kiáltom gesztikulálva, hátha a puccos járgányának ablakai hangtompítósak, majd összeszedem magam és néhány kíváncsi pillantástól feszélyezetten átsétálok a szemközti járdára.

 Ott megtorpanok és a vállam felett hátranézve követem a grafitszürke Audi útját. 

*Boardwalk Empire című sorozatban elhangzott mondat: Oh, Kedvesem, menj vásárolj egy személyiséget