2015. május 31., vasárnap

8. fejezet

Kedveseim!

Ne haragudjatok, hogy ennyit késtem, de rengeteg elintéznivalóm volt a hétvégén, emellett a családomban sem éppen úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretném és tulajdonképpen ez is a nagyobb problémám, vagyis ami miatt egyre nehezebben megy az írás. Plusz hamarosan szóbelizek, így tényleg időhiányban szenvedek, de igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy ti ne szenvedjetek hiányt, ha Don't Speakről van szó! Ez a fejezet egy kicsit különlegesebb, mint a többi, hiszen itt csak Evelyn szemszögéből olvashattok, de sokkal jobban megismerhetitek Harleyt is! Azért szedtem ketté ezt a fejezetet, mert irtózatosan hosszú lenne és jobbnak láttam, ha külön fejezet szentelek a két szemszögnek, így én is szebben ki tudom dolgozni a gondolataikat! Bár én a saját munkámmal mindig is szkeptikus vagyok, így most is úgy érzem, hogy lehetne tökéletesebb is, de remélem nektek legalább annyira elnyeri majd a tetszésetek, mint az előző! És nem győzök köszönetet mondani a sok támogatásért, amit Tőletek kapok! :)

Jó olvasást és várom a véleményeket! :)

8. fejezet – Ultimátum

Evelyn Carter

"Két méter fölött 
mindegy: milyen mély a víz. 
- Tudsz úszni, vagy sem."
  A kilátó korlátjára fonom reszkető ujjaimat, hátraejtett fejjel mélyen szívom be a friss levegőt. Mezítelen combom a hideg vashoz simul, miközben lassan kilépek egyre kényelmetlenebbnek tetsző lábbelimből. A hűvös beton csillapítja a bennem lobogó, a vénáimat szétfeszítő tüzet, amit az alkohol és az adrenalin halálos kettőse szított. Az ereimben csörgedező alkohol a bűvkörében tart, mint a mocskos, szürke hajnal az alattam elterülő hivalkodó várost, mely búfelejtést és pénzkötegeket ígér a címlapokról. Csakhogy a cukormáz nem gondtalan életet rejt, hanem a szennyest, azokat a mocskos, félresöpört dolgokat, amik az éj leple alatt történnek. Mert itt nem lehetsz elég elővigyázatos, kellően megfontolt, a bátorságot is egészen más mértékkel mérik. Itt ősi törvények uralkodnak; vagy ölsz, vagy meghalsz. Csak a sorrend a nem mindegy.
  Kissé oldalra biccentett fejjel kémlelem a kanyargós, kereszteződésekkel szabdalt utcákat. Félszeg mosoly bujkál a szám sarkában, miközben a messzeségben a lámpák fényei homályba vesznek, a sofőrök egyre rámenősebben és figyelmetlenül száguldanak az utakon, éber zsaruk szirénáitól hangos a környék. A szórakozóhelyek előtt néhány fős csoportok verődnek össze, az egész éjszakát átmulató turisták szállingóznak a kirakatok előtt szabad taxira vadászva, zsebtolvajok rejtőzködnek a falak takarásában. Nem kell ott lennem ahhoz, hogy magam előtt lássam a reggelek árnyoldalát, az afterpartyt.
  A napszak, mikor a két égitest szerepet cserél és a horizont rózsaszínes barackos árnyalatokkal kápráztat, a legkiszámíthatatlanabb az összes közül. Mert lehetsz bárki: a gyilkos, az áldozat, vagy maga a Megváltó, soha nem tudhatod, mit tartogatnak számodra a szürke hajnalok.
  Zsongó fejjel az oszlopnak döntöm a hátam, lehunyom a szemem és hagyom a vadul hömpölygő emlékáradatnak, hogy magával ragadjon, és a közelmúltba repítsen.
  Abban a pillanatban, mikor megéreztem a félelem izzadság és erős kölniben testet öltött szagát, az elmém kitisztult és eluralkodott rajtam a pánik. Lebénított a rettegés, és amikor a pillantásom találkozott a mindenre elszánt, szürke tekintettel, tudtam, hogy egyedül nincs esélyem az orosz férfivel szemben. Megadtam magam, hiszen ha foggal-körömmel küzdök egy olyan ellen, ami így is, úgy is be fog következni, csak a saját helyzetemen rontok. Ezt sok ember nem képes felfogni. Nem tud szemet hunyni afelett, hogy ő került ki vesztesen a játékból. Én beletörődtem a kudarcba. A plafonra szegezett, üres tekintettel vártam, hogy tegye a dolgát. A fülemhez hajolt, valamit közölni akart, de elakadt a szava, ahogy a tarkójára mért ütéstől a nyelvére harapott. A szívem ismét hevesen kezdett verni, émelygés kerített hatalmába. Szánalmas látványt nyújthattam, legalábbis az ágy lábánál vállszéles terpeszben, megfeszített testtartásban álló férfi az arckifejezésével ezt adta tudtomra. A tekintetében egyszerre láttam az aggodalom és a harag szikráját, szinte hallottam dorgáló szavait.
  - Maradj veszteg! – súgta karcos hangján, én pedig mozdulatlanná merevedtem a hörgő orosz mellett.
  Túl gyorsan történt minden. Egyik pillanatban Melikov még eszméletlenül agonizált a pezsgőfoltos ágytakarón elterülve, a következőben pedig már felugrott és a megmentőm torkára vetette magát, mint egy családját védelmező vadállat. Mindkét férfi szívósan küzdött, a végletekig elmentek annak érdekében, hogy a földbe tiporják a másikat. Ez már nem rólam szólt, jól tudtam: ez a csata nem a kegyeimért dúl. Ez egy párbaj, ahol a tét a büszkeség, s mint tudjuk, mikor ezt osztották, a férfiak duplán álltak sorba érte. Egyikük sem adta fel, a szemükben ott lobogott a tűz. A tesztoszteron vette át az uralmat az elméjük felett, az adrenalin hajtotta őket. Végül az orosz került szorult helyzetbe. Közelebb másztam az ágy széléhez és rémülten, tágra nyílt szemekkel meredtem a zöld szempárba. Szétnyitottam kicserepesedett ajkaim, szólni próbáltam, de az orosz megelőzött. A szavai lassabb vizekre terelték a cselekményeket.
  A játék, amiben az életed teszed fel tétnek, már nem is annyira a saját magad szórakoztatásáról szól. Sokkal inkább arról, hogy mennyire szegeződött melléd a szerencse. A „kihívott” hezitálni látszott. Hosszú percekig abban a hitben ringatott, hogy kisétál azon az ajtón, amely küszöbén oly nesztelenül lépett át.
  Fogalmam sem volt mi hajtja, de tudtam, hogy akar tőlem valamit. Más nem vezérelhette. Ha nem élve kellenék neki, akkor már rég megölt volna. Vagy csak hagyott volna meghalni azon a szörnyű éjjelen a Bond lövésektől omladozó falai között.
  Hezitálását az ajtóban megjelenő férfiak szakították félbe. Az orosz emberi. A döntés megszületett. Nem sokkal később a játékosok is elfoglalták a helyüket. Még mindig nem tudtam felállni, az ágy matracán kuporogtam. Melikov mellém ereszkedett. Nyájas mosollyal hol az arcomat fürkészte, hol az életét kockáztató zsoldosát méregette szúrós szemekkel. Mikor a megmentőm a halántékához fogta a pisztolyt, az orosz a fülemhez hajolt, hátrasimította a hajam és negédes hangon így szólt:
  - A fiúd halott, kisanyám.
  Nyeltem egyet. Keserű szájízzel, a rettegéstől bénultan figyeltem a pisztolyt szorító erős kezet, a tiszta, ápolt körmökben végződő, a ravaszon pihenő ujjat. Az apró mozdulatot.
  Egy pillanatra mintha megállt volna az idő: mindenki meredten, feszült csendben figyelt. Halk kattanás hallatszott, amit megkönnyebbült sóhaj kísért. A férfi és az én részemről egyaránt. A pisztoly gazdát cserélt. Láttam, hogy a válláról leesett a teher. Bár még csak az első körön volt túl, mégis úgy dőlt hátra a széken, mintha tudná: a játékot ő nyerte.
  És talán valójában tudta. Az orosz lezseren, gyakorlott mozdulattal kapta fel a revolvert és illesztette a csövet a halántékához. Én fogok győzni – sugallta a tekintete.
  Aztán már csak a kimeneti nyíláson keresztül távozó golyó útját követhettük figyelemmel, ahogy átszeli az apró szobát és a szemközti falba fúródik.
  Elfordultam a hullától. Nem akartam látni fennakadt szemeit, a fejéből spriccelő vért.

West Coast
  Egyre közelebbről érkező léptek zaja ránt vissza a jelenbe. Felnyitom ólomsúlyúnak tetsző szemhéjaimat, dús szempilláim alól egy kósza könnycsepp buggyan a felszínre, de mielőtt végigszánkázna kiszáradt arcbőrömön, felitatom a kézfejemmel. A reggeli félhomályban egyre élesebben rajzolódik ki előttem a megfeszített, izmos hát, a lágy szellő által összezilált, ébenfekete haj, a korlátot szorító kezek. Az ingen terebélyesedő vérfoltok újabb emlékképeket vetítenek elém a tegnap éjszakáról. Ellököm magam a hűvös oszloptól és a férfi mellé lépek. Hosszúra nyúlt percekig csend ölel körül bennünket, mintha egy fátyol borult volna a városra, ami nem engedi átszűrődni az idilli nyugalmat megtörő nyüzsgés moraját.
  A gyomrom összeszorul, a torkomban egyre nagyobb gombóc növekszik, ahogy a szánalmas könnyeimet nyeldesem.
  - Nem kellett volna utánam jönnöd – magam is meglepem, milyen gördülékenyen hagyják el a szavak a számat. Nem szakítom el a tekintetem a város cikázó fényeiről, a napkelte tündökléséről.
  - Nem kellett volna megint bajba keveredned - hangja vádló. Nem szenteli nekem a figyelmét, a város egy távoli pontjára mered. Újabb kínkeservesen vánszorgó percek telnek így el, aztán az ajkát mosolyra húzza. Keserű nevetés tör fel a torkából. Összerezzenek. - Nem, bármennyire is áltatom magam. Nem hagyhatom, hogy bajod essen – fordul felém. Pillantása szinte perzseli felhevült testem.
  Szempilláim alól nézek fel rá. Egy csillapíthatatlan, belső kényszer által vezérelve megérintem a borostától szúrós arcát és vaskos ajkaihoz hajolok.
  - Nem tudsz megvédeni a végzetemtől. Nem tudsz megvédeni saját magadtól – ajkaim súrolják az övét.
  Elhúzódik és néhány tétova lépést hátrál.
  - Talán nem is akarlak magamtól megvédeni.
  Egy ideig figyelemmel kísérem távolodó alakját, majd a korlátra dőlök és feladom az érzéseimmel folytatott szánalmas, egyoldalú küzdelmet. Némán sírni kezdek.
   Összekuszált beszédfoszlányokat sodor magával a feltámadó szél, egyre felerősödő kiáltásoktól zeng a környék. Felegyenesedem, mielőtt a lépcső végében szédelgő vandálok túl könnyű célpontot látnának személyemben. Eddig még nem vettek észre, hiszen ellökött társuk felett görnyedeznek és a torkuk mélyéről feltörő bugyborékoló kacajokat hallatnak. Mivel a fiú ezek után sem hajlandó talpra kecmeregni, a legmagasabb belerúg vonagló testébe. Idegtépő vonyításuk nem halkul, sőt ahogy kihuny a városból az élet és minden lecsendesül, csak egyre erősebbnek és erősebbnek hat.
  Dögzabáló hiénákra emlékeztet a hat huligán viselkedése, de nem szívesen vetném közéjük magam. Ezzel a gondolattal vezérelve sarkon fordulok és lesietek az ellenkező oldalon lévő lépcsősoron.
  Ennél meredekebb hullámvasútra még soha nem fizettek be akaratomon kívül. Innen csak úgy menekülhetsz meg, ha kikapcsolod a biztonsági övet. De mi van akkor, ha nincs merszed hozzá? Ha többre tartod magad, mint hogy az emberek másnap azon filozofáljanak a légyszaros tetemed felett, hogy vajon ki ejtette pofára az extra nagy gyrosát?
  Ha ezt túlélem. Ha mindezen sikerül felülkerekednem, akkor már csak szép dolgok történhetnek.
  Most, ha jobban belegondolok, némely esetben a halál is épp oly szép tud lenni.
  Ezzel a gondolatmenettel kísérve szállok ki a taxiból és kérek bebocsátást a kaputelefonon keresztül barátom házába, ahol ezek az utolsó itt töltött óráim, hiszen a mai nap folyamán átvehetem a felújított lakásom. Valahol megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem kell mások elvárásai szerint élnem, más oldalról azonban mégis szorongás kerít hatalmába a gondolattól, hogy vissza kell térnem arra a helyre, ahol ez a szörnyűség a kezdetét vette.
  A lakásba lépve földbe gyökerezik a lábam, kicsúszik a kezemből az eleddig lóbált cipőim egyike, ami tompa puffanással fog padlót mellettem. A nappaliban tartózkodó Jenna Morgenster és a barátom, Josh egy emberként kapják fel a fejüket érkezésemre. Mindketten bizalmatlan pillantásokkal méregetik nem túl szalonképes öltözékem; felhasított estélyimet vér és ragacsos pezsgőfoltok tarkítják, mezítelen talpam sártól mocskos, szétkenődött sminkem és összezilált hajam sem nyújthat bizalomgerjesztőbb látványt. Pontosan úgy festek, mintha most léptem volna ki egy elcsépelt zombis film díszletéből, vagy valamelyik Hitchcock műremek feldolgozásának szereplőválogatásáról.

"Nem bírtam harc nélkül feladni 
az eleve vesztes csatát."
  Jenna nem tolakodik, nem rohamoz el megannyi kérdéssel, csupán szánandó pillantásokat lövell felém minden egyes mozdulatomat követően, ami éppen elég ahhoz, hogy egyre kellemetlenebbül érezzem magam a kanapén kuporogva, kezemben a párás falú, vízzel teli pohárral és a tenyeremben árválkodó Aszpirinnel, amit Josh tukmált rám nővérkés aggódással a hangjában. Az egész helyzetet szórakoztatónak találnám, ha nem én lennék a főszereplő, a szenvedő alany, csupán egy kívülálló, aki mit sem ért az egészből. Az előttem magasodó nő makulátlan, frissen vasalt mohazöld, elegáns szabású blúzt és hófehér ceruzaszoknyát visel, hozzá fekete tűsarkú cipőt választott. Ajkain a védjegyévé vált sötétvörös rúzs virít. Tekintélyt parancsoló megjelenésével, elegáns öltözködésével képes elérni, hogy a legmagabiztosabb nőkön is kisebbségi komplexus uralkodjon el a társaságában. Én egyenesen rút kiskacsának érzem magam, ha egy helyiségben kell tartózkodnom vele.
  Igyekszem uralkodni a vonásaimon, miközben elhelyezkedem a sötét bőrkanapén, lenyelem a fájdalomcsillapítót és a poharat az üvegasztalra helyezem. Az ügyvédnő érdeklődő pillantásaitól feszélyezetten teszem keresztbe lábaim és megpróbálom ellazítani görcsös végtagjaimat.
  Halk sóhaj hagyja el a száját és a szoknyáját megigazítva helyet foglal a velem szemben lévő ülőalkalmatosságok egyikén. Felveszi az asztalra fektetett paksaméták közül a legfelsőt, az ölébe ejti az iratköteget és jeges kék szempárjával ismét az arcomat kezdi fürkészni, mintha a gondolataimat igyekezne megfejteni.  
  - Jó hírekkel szolgálhatok, kedves Evelyn – töri meg a feszült csendet, ami az érkezésem óta a szobára telepedett. Nem várja meg, hogy megrohamozzam a bennem kavargó kérdések áradatával, azonnal a tárgyra tér. – Másképp nem szoktam házhoz jönni ilyen információkkal, azonban a különleges fordulat, ami az ügyben történt, nem hagyott más lehetőséget és szerettem volna, ha minél előbb értesülnél a nyomozásban történő eseményekről, amik persze nagymértékben befolyásolják az életed, drágám. – előhúzza az egyik papírt, végigfuttatja szemeit a sorokon és közelebb hajol hozzám. – Eddig is a birtokunkban voltak különböző terhelő bizonyítékok, amiknek köszönhetően megnevezhettük Alana Shark, mexikói prostituált állítólagos gyilkosát. Bár eleddig ezekkel a nyomokkal a birtokunkban is csupán a sötétben tapogatózhattunk, egészen tegnap délutánig, mikor is a rendőrkapitányságunkra besétált egy hajléktalan férfi, aki azt állította, hogy a gyilkosság időpontjában éppen a szórakozóhely mellett elterülő tábor környékén guberált. Először nem tulajdonított különösebb jelentőséget a parkolóba beguruló járgánynak, de a belőle kiszálló harmincas férfit azért megnézte magának. Szinte mérnöki precizitással írta le az elkövetőnk kinézetét: haja színét, mozgását, ruházatát, sőt a tulajdonában lévő autó típusát, egyéb jellegzetességeit. Hallotta a lány segélykérő kiáltásait, esdeklő nyöszörgéseit és egy keresztnév is elhangzott. Ám a szemtanúnk féltve saját testi épségét jobbnak látta, ha nem várja meg a végkifejletet, ezért távozott a helyszínről. Elmondása szerint azért nem jelentkezett előbb, mert nem tudta milyen brutális kimenetele lett az esetnek. A vallomás csak megerősítette a gyanúnkat az elkövető kilétével kapcsolatban. És bár az ügyed még nincs teljesen lezártnak tekintve, megnyugodhatsz afelől, hogy legalább a gyilkosságot nem varrhatják a nyakadba, elég, ha bűnrészességgel vádolnak a liftben talált  állítólagos holttest miatt.
  Megköszörülöm a torkom.
  - Ki tette? – kérdezem csendesen, fátyolos hangon.
  Bár ne sejteném.
 Mintha csak erre a kérdésre várt volna, előhúz egy sárga borítékot az asztalra helyezett iratok alól és átnyújtja. Remegő kezekkel, eszelősen tépem fel a papírt és húzom ki belőle a sötétszürke, rendőrségi fotót.
  A képről rám meredő dacos tekintet, a vaskos száj, az összezilált haj, az erősen borostás áll. Az igéző zöld szempár.   
  Kedvem volna toporzékolva millió apró darabra szaggatni a fotót, a hajamat tépve könyörögni a földnek, hogy nyíljon szét alattam. Ehelyett rezzenéstelen arccal, összeszorított szájjal pillantok fel az ügyvédnőre.
  - Ki ez a férfi? – szinte esdeklő hangon teszem fel a kérdést. Most már tudnom kell ki ő.
  Jenna egy röpke másodpercig hezitálni látszik, a szememből próbálja kiolvasni az amatőr módjára bár, de gondosan elfojtott érzelmeimet. Aztán beszélni kezd:
  - Az illető neve Harley Jonathan Dawson. 1979 telén született Massachusetts államának fővárosában, Bostonban, ahonnan nem sokkal később a családja Las Vegasba költözött. Édesanyját korán elveszítette, a nő rejtélyes körülmények között halt meg. Édesapja kerületi ügyészként tevékenykedett, munkája kiemelkedő volt a városra nézvést, a bűnözés az ő korszaka alatt visszaesett, szinte felüdülés volt a törvény emberének lenni. Ez persze a maffiának nem tetszett és mindent elkövettek annak érdekében, hogy megkeserítsék a Dawson család életét. Harleyról hosszú évekre visszamenőleg semmit nem találni a rendőrségi adatbázisban, állítólag a hadseregben szolgált valahol a tengeren túl, szörnyű körülmények között. Egészen egy bizonyos péntek 13-ai napig, valamikor a kilencvenes évek végén, mikor a férfit rajtakapták, amint egy szórakozóhely alagsorában félholtra vert egy üzletembert. Két évet kapott, de jó magaviselet miatt már másfél év után szabadlábra helyezték. Azóta senki sem hallott róla. Egészen mostanáig. Sok történet kapcsolódik a megboldogult ügyész fiához a rendőrségen, de mindegyik csak üres fecsegés, fantazmagória. Ez a kép a börtönbe szállítása előtt készült. Azóta bármilyen álcát felvehetett. Senki nem élhet úgy, hogy a város összes törvényes emberét elkerülje. Ha mégis, akkor veszélyesebb és agyafúrtabb bűnözővel állunk szemben, mint hittük. Mindenesetre körözést indítottunk a férfi ellen és hamarosan tele lesz plakátozva az arcával a város. Nem lesz olyan utcasarok, ahol fel tudna szedni egy kurvát, vagy olyan klub, ahol ne ismernék fel. Ezzel a brutálisan elkövetett gyilkossággal pedig ő áll a listánk élén.
  Mondandója végén hátradől a széken.
  - Szóval bárki, aki a környezetében tartózkodik, és nem szól a zsaruknak, bűnrészességgel vádolható. Szóval, Evelyn… - közelebb hajol hozzám, mialatt szoknyája feljebb csúszik és sejtetni engedi izmos combját. – Ha ismered a férfit, akkor jobban teszed, ha nem sunnyogsz, mert a bírót nem fogja érdekelni az üres fecsegésed, a liftben talált hullát hozzád fogják kötni, téged pedig Dawsonhoz. Ha azonban segíted az ügyet az információiddal, akkor mindenki boldog lesz, de főként a saját életed könnyíted meg vele.
  Összevonom a szemöldököm.
  - Nem ismerem! – szűröm a fogaim közül és az asztalra dobom a borítékot. Kisimult vonásokkal dőlök hátra és fonom karba a kezeim a mellkasom előtt – Fogalmam sincs ki ez a férfi. Semmi közöm hozzá – szavaim kimértek, akárcsak a velem szemben ülő nőé. – A hullaház felvételei mit mutatnak?
  Ekkor újabb nehézkes sóhajt hallat.
  - Ez itt a bökkenő. A hullaház kameráinak felvételei használhatatlanok, de a portás azt állítja, hogy egy nővérkén és a lent dolgozó férfiakon kívül senkit nem látott aznap lemenni a boncterembe.
  - Nővérke? Mióta dolgoznak ott nők?
  - Egy boncmesternek is lehetnek szükségletei – vélekedik egy vállrándítással félresöpörve az ügyet.
  - Lehetséges, hogy ezt is Harley tette?
  Jenna szemlátomást hezitál, majd tétován megrázza a fejét, a mozdulattól mesterségesen göndör fürtjei az arcába hullnak.
  - Nincs rá bizonyítékunk. Bárki tehette.
  Ekkor megcsörren a telefonja. Felveszi, közben összerendezi az iratokat és meg sem várja, hogy újabb kérdéseket tegyek fel az üggyel kapcsolatban, elköszön tőlem és a konyhában sertepertélő Joshtól, majd távozik a hajlékból.
  - Már megmondtam, hogy ne zavarj, mikor dolgozom. Nem, még nem néztem át az aktákat, de miért olyan sürgős? – szavai visszhangoznak a fejemben, miután behúzza maga mögött a teraszra vezető ajtót és beül a fűre leparkolt vörös Audijába. 

2015. május 26., kedd

Szenvedély és halál - Sötétbe burkolózott az oldal!

Drágáim! 

Amint láthatjátok új kinézetbe burkolózott az oldal, ami a csodálatos Rina munkája és nem győzök neki elégszer köszönetet mondani, hiszen pontosan olyan fejlécet kaptam, amilyet elképzeltem és szerintem sokkal jobban illik a történethez, mint az előző! Egyszerre felfedezhető rajta a szenvedély és a halál, pontosan az a két tényező, ami a leginkább jellemzi a Don't Speak cselekményeit. Remélem nektek is legalább annyira elnyerte a tetszésetek, mint nekem! A sablont egyébként én készítettem hozzá és elég sokat kellett szenvednem vele, mert valahogy soha nem úgy alakult, ahogyan én elképzeltem, de végül elértem a kívánt hatást! Kicsit még szoknom kell ezeket a sötét színeket, de szerintem hamar hozzászokom! Ha valami észrevételed van a kinézetről, vagy csupán a véleményedet szeretnéd kifejezni írj nyugodtan kommentet, vagy hagyj üzenetet a chatben!
Utóirat: Egyszerűen fantasztikusak vagytok! Komolyan mondom, szerintem kevés olyan írópalánta van blogspoton, akit ennyi odaadó és kedves szóval halmoznak el! Amiket tőletek kapok hétről-hétre hatalmas löketet adnak, és biztos vagyok benne, hogy nélkületek nem tudnék ilyen munkákat kiadni a kezeim közül, ezt pedig nem győzöm elégszer megköszönni! Szeretlek Titeket!

Legyen nagyon szép hetetek!

÷

Néhány nappal később: 

Sziasztok Életkéim! 

Úgy éreztem mindenképp kell tennem néhány lépést annak érdekében, hogy minél közelebbi kapcsolatba kerüljek hozzátok és nem is találhattam volna jobb megoldást egy Facebook oldalnál! Aki szeretne minden friss információról értesülni az aktuális, illetve a készülő projektjeimről, az mindenképp csatlakozzon!

Szívesen fogadom bárki üzenetét legyen szó bármiről! :)

2015. május 24., vasárnap

7. fejezet

Sziasztok Édeseim!

Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a tervezett időpontra hoznom a soron következő fejezetet, de elég nehéz időszakon megyek most keresztül és nem könnyű csupán a szenvedélyemnek hódolnom, szóval remélem nem nehezteltek rám, hogy a szombat délután helyett csak ma publikálom a részt! Amiben egyébként több fordulat is olvasható és remélem ti is olyan élvezettel olvassátok majd, mint amilyennel én írtam!

7. fejezet – Orosz rulett

Evelyn Carter

Ride
  Csend és nyugalom telepszik a korai órákban még csupán ébredező városra, magnólia – és frissen vágott fű illata járja át az utasteret, énekesmadarak hirdetik igéjüket. Keleten a felkelő Nap narancsos fénye füröszti arany ködben a cseréptetős, egymás takarásában húzódó lakóházakat, domboldalba épített nyaralókat. Az ülésnek döntöm ólomsúlyúnak tetsző fejem, lehunyt szemekkel süppedek a kényelmes bőrülésbe és megpróbálom ellazítani görcsös végtagjaim. A rádióban Kurt Cobain „a tökéletesen nyugodt állapot” megtestesítője karcos hangján a libidójáról duruzsol, én pedig egyre türelmetlenebbül dobolok a műszerfalon, miközben olykor a kijelzőre pillantok, ami mintha órák leforgása után is pontosan hét óra negyvenkét percet mutatna. Mintha megállt volna az idő, csupáncsak azért, hogy engem bosszantson. Vagy az elmúlt hetek megrázkódtatásai olyan szinten uralják az elmém, hogy lassan úgy érzem: körülöttem minden és mindenki veszéllyel fenyeget, az egész univerzum egy hatalmas összeesküvés elméletet szőtt ellenem, és nincs akkora pajzs a világon, ami megvédhet a gonosz szándékú kezektől. Ahogy az ujjaim között agonizáló Pierre Cardin sötétszürkén burjánzó füstje lebben el a leengedett ablakon keresztül beáramló korai szellővel, úgy tisztul ki az elmémet beborító ködfátyol. Az orromon keresztül engedem szabadjára a füstöt, miközben az ablakon kikönyökölve élvezem, ahogy a friss levegő a hajamba kap, és megannyi fürge ujjával játszik szétzilált, vörös tincseimmel.
   Egyre hangosabban visszaverődő patadobogások, lónyerítések és emberi beszédfoszlányok rántanak vissza a valóságba. A Mustang ajtaján töröm ketté az elégett csikket és ejtem a földre. A pilótaszemüvegem a fejem tetejére tolom. Az anyósülésre ejtett távcsövön keresztül a lovas tanya főépületének teraszán komótos léptekkel sétáló, látszólag fontos témát fejtegető férfiakat szemlélem. A jobb oldali szürke, felhajtott ujjú inget viselő, markáns vonású, rövidre nyírt, feltehetőleg szalmaszőke hajú alanyon nem sokáig időzik a tekintetem, sokkal inkább érdekel a „másik” egyén kiléte. Vörös, V nyakú pólóját félig sötét farmerja derekába tűrve hordja, szexisen összezilált hajába bele-belekap a szél, járomcsontján körömnyi sebhely rajzolódik ki a reggeli félhomályban. Ő némán lépked, figyelmét teljességgel a gesztikulálva magyarázó társának szenteli, mintha fejben jegyzetelne. A kapuhoz vezető járdára kanyarodnak, egyre kisebbre kell állítanom a lencsét, hogy minden mozdulatukat figyelemmel tudjam kísérni. Feszülten koncentrálok a szájuk mozgására, hátha le tudok olvasni róla pár – számomra mindenképp fontos – szót, amikből esetleg összeilleszthetném a kirakós szétszórt darabjait.
  A férfi, akinek köszönhetem, hogy még mindig az élők táborát gyarapítom, néhány kétértelmű mondattal utamra bocsájtott és a küszöbön állva tudomásomra hozta, hogy a saját érdekemben ne akarjak többet tudni annál, mint amennyi tudás most a birtokomban van, mert a tudatlanság olykor áldás. Én azonban nem hunyhatok szemet afelett, hogy valaki az életemmel játszik, mintha csupán egy zseton lennék, amit bedob, ha jó lapjai vannak: amit bármikor elveszíthet, és utána könnyedén pótolhatja egy újabbal. Meg kell tudnom, hogy ki az az ember, aki az életemet tartja a kezében. Fogalmam sincs, mi folyik körülöttem, úgy sodródom az árral, mint egy, a víz által a felszínre dobott, döglött hal.
  A két alany pár méteres közelségbe kerülnek a bozótban lapuló klasszikus autómhoz, amit még az édesapám hagyott rám, mielőtt bevonult volna a hadseregbe. Már távcső sem kell ahhoz, hogy tisztán lássam a pénzköteget, amit a lovas tanya tulajdonosa előhúz a farzsebéből.
  - Nem szeretnék csalódni benned. Irina elvakult, a fiú teljesen magába bolondította. Meg kell akadályoznod, hogy még jobban megmérgezze a kislányomat. Csak a te módszered segíthet, én pedig innentől kezdve mosom kezeimet. Ez a teher mostantól a te válladat nyomja majd, és remélem megérted, ha többé nem szeretném, hogy a lovarda közelébe gyere.
  A másik férfi elveszi a pénzt, átszámlálja és elégedetten a zsebébe süllyeszti. Ezer karátos mosolya szinte elvakít.
  - Nem lesz probléma, Thomas, ne aggódj – ezzel vállon veregeti a komor ábrázatú tulajdonost és könnyed léptekkel a kerítés mellé leparkolt Mazdához sétál. Ez idő alatt én elfordítom az indítókulcsot és óvatosan kitolatok a hatalmas bukszus által eltakart bekötőútra, amin keresztül a régi temető és néhány rossz hírű negyeden áthaladva máris a városban leszek, legalábbis a GPS ezt az útvonalat mutatja az apró kijelzőn.
  Kényelmes tempóban hajtok a kihalt környéken az imént elhangzott információk birtokában, amik bár csak még inkább összezavartak, mégis úgy érzem, máris többet tudok, mint tegnap, és ez valamelyest megkönnyebbüléssel tölt el. Csatornát váltok a rádión, s mikor újra a visszapillantóra emelem a tekintetem, az eleddig kihalt úton feltűnik a Mazda. Sötétkék karosszériáját a napsugarak nyaldossák, kerekei vadul forognak a göröngyös aszfalton.
  - Kurva életbe… - dünnyögöm és tövig nyomom a gázpedált, miközben ötösbe teszem a váltót. A motor búgása zene füleimnek. A táj összemosódik körülöttem, minden egy folt csupán, mintha futószalagon hajtanék, és nem én uralnám a járműt. Az adrenalin átjárja a testem, elönti az agyam és nem hagy ép ésszel gondolkodni. Az elszántan száguldó Mazda minden kanyarnál egyre közelebb és közelebb kerül a lökhárítómhoz, miközben én igyekszem nem elveszíteni az uralmam az autó felett. Olyan erősen szorítom a kormányt, hogy az ujjaim szinte elfehérednek, bár tenyereim sikamlósak a verejtéktől, mégis biztosan forgatom a kormánykereket. Elhajtok a temető előtt, rádudálok az úton áthaladni készülő idős házaspárra, akik rémülten hőkölnek vissza, én pedig felbőszült torreádorbikaként török előre az egyre keskenyedő úton. Üldözőm gyakorlottabb mozdulatokkal veszi az elé kerülő akadályokat, amik járókelők és lassan vánszorgó autósok személyében jelennek meg. Mivel ismeretlen számomra a környék, ezért jószerivel fogalmam sincs, merre vezet az a meredek jobb kanyar, amire éppen rákanyarodom. A szűkös utca lelassít, de a Mazda gyanútlanul hajt egyenesen. Előttem azonban egy hatalmas kőfal zárja el az utat, mintha azért emelkedett volna ki a földből, hogy megállítson az ámokfutásban.
  Zsákutca.
"Nem úgy, ahogy te,
én egészen másképpen
nem értek semmit!"
  Kénytelen vagyok lefékezni, mialatt azonban elhelyezkedem a tolatáshoz, a Mazda ismét feltűnik mögöttem. A kormányra csapok, majd hátravágom magam az ülésen. Beletelik néhány percbe, mire kirúgom az ajtót és a betonra lépek. A mellkasomra szegezett fegyver csövébe nézek, aztán a megkeményedett vonású arcra emelem a tekintetem.
  - A rohadt életbe, Evelyn! Meg is ölhettelek volna! – leereszti maga mellé a fegyvert szorongató kezét. Az orrán keresztül mélyen szívja be a levegőt, hogy aztán a száján engedje szabadjára, akárha valami jógagyakorlatot végezne. – Világosan a tudomásodra hoztam, hogy ne keress! Nem azért mentettem meg a szaros életed, hogy aztán örökké a szárnyaim alatt hordozzalak! - miközben ő felém közeledik, én egyre inkább hátrálok előle. A hűvös fal állít meg a haladásban, amikor a hátam nekicsapódik, és a tüdőmből kifut az összes levegő.
  - Addig úgysem adom fel, amíg nem tudom meg, hogy ki vagy te és miért segítettél nekem! – hangom toporzékoló kislányéra emlékeztet: egyszerre érződik benne a makacsság és a harag. Konokul állom a méregető pillantásokat.
  Pár percnyi néma csend telepszik ránk, amit végül ő tör meg vörösborkarcos hangján.
  - Ha nem adod fel, akkor nem úszod meg holmi kergetőzéssel. Mindent megtudsz, ha eljött az ideje, csak maradj a formás kis seggeden, és ne csinálj semmi hülyeséget – ezzel magamra hagy a kietlen környéken.


    A sűrű jármű forgatagban akadozva halad a Mercedes, ha nem forgalmi dugó, akkor piros lámpa akadályozza a száguldást. Közel fél óra elteltével a kivilágított, ókori görög építészeti elemekkel tarkított, modern múzeum előtti parkhoz érünk. Különböző formára vágott bukszusok, élethű kőszobrok és strázsák között haladunk el. Charles megkerüli a tér közepén csordogáló sellős szökőkutat, így pontosan a hosszú lépcsősor előtt állítja le a motort. Egy buzgó patkolóőr szélesre tárja a felém eső ajtót és kisegít a járműből, én pedig egy kurta fejbiccentéssel köszönöm meg udvariasságát. A Dolce & Gabbana által tervezett aranyszínű estélyim hosszú uszálya minden lépésemnél a földet söpörve követ, merészen felhasított szoknyám alól a legapróbb mozdulatoknál is elővillan jobb lábam. A járdaszegélynél sorakozó lámpák a lépcső tetején italozó vendégek számára is jól kirajzolja közeledő alakomat, így többen félbeszakítják az üres fecsegést, hogy egy pillanatra megcsodálhassák az újabb érkezőt.
    Mikor belépek az üvegajtón, a legtöbb vendég már izgatottan készül az árverésre, összefolyó mormolások töltik be a különféle negédes parfümöktől nehéz levegőt. A fal mellett hosszú asztalokon tradicionális ételkülönlegességek mellett olyan ízlésesen tálalt étkek sorakoznak, mint répakrémes sütemények, puncstál, saláták bőséges választéka. Az asztalon fellelhetőek változatos sajtokkal megrakott tányérok, csokoládés édességek, egy öblös tál szélén aprócska languszták hasalnak, hátukat salátaleveleken pihentetik. Vörösre rúzsozott ajkam kedves mosolyra húzom, mikor a túlbuzgó, frakkos pincér elém vág a pezsgőkkel telezsúfolt tálcájával és leemelek róla egyet az aranylón gyöngyöző italból. A terem túlsó sarkában helyet foglaló színpadhoz sétálok, sarkaim kopogását elnyomja a halk zongorakíséret és az emberek duruzsolása. Felsétálok az apró lépcsőfokokon, a zongorista fülébe súgom a kotta számát, majd a poharat a hangszer tetejére teszem és az állványos mikrofonhoz lépek. Megkocogtatom, így felhívom magamra jómódú közönségem figyelmét. Bemutatkozom, megteszem a szokásos tiszteletköröket, leakasztom az állványról a mikrofont és vigyázva, nehogy beletekeredjek a zsinórba, a zongorához sétálok. Felülök a tetejére, intek a mögötte ülő férfinek, mire felcsendül a dal. A hangom betölti a zsúfolt teret, lecsillapítja a kedélyeket, ellazítja a görcsösen megfelelni vágyó vendégeket. A pénzről éneklek, idegen mámorról, égető szenvedélyről, hamis szavakról…

„Éneklem a Nemzeti Himnuszt
Amíg a tested felett állok
Őrizlek, mint egy piton
És nem tudod a kezeidet levenni rólam
Vagy a nadrágodat fent tartani
Nézd meg mit csináltál velem
A katonaság királya.”

  Róla. Arról a férfiról, aki miatt még most is rettegek. Még most is rettegek, pedig több száz ember vesz körül. Még most is libabőrös leszek, hacsak rá gondolok. Ha csak arra gondolok, hogy mit tenne velem, ha még egyszer rosszat csinálnék.
  Az utolsó szónál elcsuklik a hangom, elhal a zene, a milliárdokat érő kristálylámpákban felgyúlnak az égők. Rekedt hangon konferálom fel a köreinkbe érkezett rendőrkapitányt, hogy felolvassa a kizárólag a mai estére gondosan megírt beszédét, én pedig pezsgőmet hátrahagyva lesétálok a színpadról.
  
What Goes Around... Comes Around
  Talán túl sokat ittam. Igen, ez lehet az oka annak, hogy mikor éjfélt üt az óra és a vendégek hazafelé szállingóznak, én egy jól szituált férfivel italozom az egyik félreeső folyosóról nyíló aprócska hotelszobában. A szőnyeg közepén lévő asztalon, két széken, egy franciaágyon és tükrökön kívül több berendezési tárgy nem ékesíti a néhány négyzetméteres helyiséget. A hatalmas ablak előtt álló, eleddig a lezárt utcát szemlélő öltönyös alak most ismét felém fordul. Istenem, még csak a nevét sem tudom. A felismerés csilingelő nevetésre késztet. A görög isten felvonja ívelt, barna szemöldökét, őszülő hajába túr. Alsó ajkába harap, mikor lepillant rám, ahogy az ágyon elterülve fekszem: aranyló ruhám hasítékából elővillan mézarany, vörös tűsarkúban végződő lábam, fekete tangám, a mély dekoltázs alól kibuggyan fedetlen keblem, szétzilált göndör fürtjeim a vállamra hullanak. Már nem nevetek. Érdeklődő arccal, felkönyökölve szemlélem az egyre közeledő férfi alakját.
  - Meg ne moccanj, bébi. Annyira… Kívánatos vagy. Ó, baszd meg, pedig én tényleg nem akartam rámenős lenni. De nem hagysz fairplayel játszani – az ajtóhoz sétál. Hallom, amint a kulcs kattan a zárban.
  Az orosz akcentustól fenyegetésnek tűnnek a kéjtől nyájas szavai. Elszorul a torkom, a gyomrom görcsbe rándul és a halvány rózsaszín ágytakaróra ejtem a kezemben lévő pezsgőspoharat, ami a földre gurul.
  - Ezt nem… Nem lehet – dünnyögöm összeakadó nyelvvel.
  Megpróbálok felemelkedni az ágyról, de erős kezek taszítanak vissza. Kissé felpattanok a rugalmas matracról. Sikítani, vergődni próbálok. Hasztalan. Satuba kerül a testem, számra sós ízű kezek tapadnak. Beleharapok a húsába.
  - Segítség! – az utolsó szótagnál a verejtéktől ragacsos tenyér csattan kipirult arcomon.
  „Csak maradj a formás kis seggeden, és ne csinálj semmi hülyeséget.” Ha tudnád milyen nehéz nem bajba keverednem.
  Lehunyom a szemeim, virágos rétre gondolok, lágyan hullámzó tengerre, simogató homokra. Hátha úgy kevésbé fáj.
 
Harley Dawson

  Az éj leple alatt kanyarodom be a széttárt szárnyú kovácsoltvas kerítésen és lassú tempóban, ügyelve a környezetemre, araszolok végig a kivilágított, macskaköves ösvényen, miközben a szélvédőn keresztül a sötét égboltot figyelem, a középen teljességében pompázó Holdúrnőt és az őt körülzsongó, megannyi ragyogó alattvalót. A szökőkút előtt parkolom le a luxusautót. Kiszállok, a slusszkulcsot bizalmatlanul ejtem a parkolóőr tenyerébe, majd a zakómon igazítva felsétálok a márványlépcsősoron. Már az aulában kétkedő pillantások fogadnak, mintha néhány koponyában már most felvetődne a gyanú, hogy nem feltétlen az aukció miatt érkeztem köreikbe. Valóban cseppet sem hoznak lázba a laikusok számára értéktelen, mégis akár milliárdokat a konyhára hozó antik árverési tárgyak, ahogy az ingyen ínyencségek sem érdekelnek. Engem csupán egy dolog foglalkoztat: megtalálni, és likvidálni a rendőrkapitány nagyszájú fiát, mielőtt a megbízóm lánya kínos lépéseket tenne meg a családfő kárára. Az egész kamaszkori szerelem Rómeó és Júlia szála ott kezdődött, mikor a húszas éveiben járó Dereck Bishop ráeszmélt: történetesen az édesapja legnagyobb ellenségének lányába szeretett bele. A rendőrfőnök úr egy igazán tiszteletteljes állampolgára a nevadai bűnök városának, csak éppen a gyerekneveléshez nem konyít egy fikarcnyit sem, mikor pedig rájött, hogy a fia piti gengszterré vált, már rég késő volt a plátói beszéd és az atyai szigor. Az angyali gyermek egyre több kétes balhéba keveredik, de mivel apuci nem szeretné, ha a csorba esne a hírnevébe, szépen elsimítja a fia sikamlós ügyeit és az egészet gondosan a szőnyeg alá söpri. A lány, bár nem kötötte az édesapja orrára, mégis fontolgatja a szökést a városszéli lovas tanyáról, hogy együtt élje le az életét első nagy szerelmével. A párt ásó, kapa, nagyharang sem tudná szétválasztani. De mi történik akkor, ha a „Véletlen” pont kopogtat az ajtón, kezében egy hangtompítóval felszerelt Hecklerrel és mint egy bájital, álomba ringatja Rómeót?! Történetesen éppen jó ismeretséget ápolok a „Véletlennel”.
"Tanulok halni
- kínos, ha a zenész a
koncerten próbál."
  Leemelek egy pezsgőt az előttem elhaladó pincér ezüst tálcájáról. A hideg falnak döntöm a hátam, és bizalmatlan arckifejezéssel mustrálom a kedves egybegyűlteket. Giccses estélyi költemények, élére vasalt, makulátlan Armani öltönyök, csúcsos hajkoronák, tökéletes fogsorok. Elfintorodom az arcokra erőltetett tökéletességet sugárzó maszkoktól, amik mögött megtörtség és üresség lakozik.
  Úgy ismerem a bűnökről örökké hallgató Vegast, mint a tenyerem, így jól tudom: a pénzes emberek között is afféle hierarchia alakult ki az évszázadok során, ahol a legfelsőbb szinten a pofátlanul dúsgazdag vállalkozók és bankárok helyezkednek el, akik a befektetett dollárjaik és hitelkártyáik nélkül semmit nem tudnának kezdeni az életükkel. Milliárdokat érő luxusvilláik domboldalakat ékesítenek, golfozni járnak és kaviárt reggeliznek pezsgővel. A másik réteg is hasonlóképpen illegális utakon jut a megélhetését elősegítő vagyonához, de ha kell, a tulajdon kezüket mártják vérbe és csöpögtetik végig a perzsaszőnyegen. Mert ezeket az embereket nem érdekli a fényűzés, nem ütik el az idejüket sznob programokkal, a bulijaik orgiákba vagy verekedésekbe torkollanak, és ami a legfontosabb: soha, senki előtt nem hajtanak fejet.
  Az ajtóban megjelenő pár felé fordulok, és a számhoz emelem a pezsgőspoharat. A fiú kreolbőrét, hatalmas homlokát és tar koponyáját senkivel sem lehet összetéveszteni, így rögtön tudom, hogy megérkezett az este díszvendége. Az őt kísérő vékony lány olyannyira átlagos, hogy szinte elveszik a hatalmas ruhaköltemények forgatagában, de erős sminkjével, fennhordott orrával és ragyogó smaragdzöld, pávatollas estélyijével mégiscsak képes magára vonni a tehetős közönség figyelmét.
  - Ha a lányomnak valami bántódása esik, Harley, azt nem köszönöd meg, úgyhogy vigyázz rá. Ő az egyetlen ember, akit még nem veszítettem el – idézem fel a megbízóm szavait.   
  Ekkor a tömegben egy aranyló ruhakölteményben tündöklő, csilingelően nevető nőre téved a tekintetem és vörösre rúzsozott ajkai láttán azonnal belém hasít a felismerés. Igen, a „Véletlen” mindig is túl közeli barátom volt.
  Evelyn Carter teljes figyelmét egy nála fél fejjel magasabb, őszülő orosz vállalkozónak szenteli. Hogy honnan tudom? Rufus Melikov többszörösen körözött bűnöző, egy drogkartell oszlopos tagja, aki különböző cégek fejeként mossa tisztára mocskos pénzét. Még ha nem is valljuk be, mindenkinek megvan a maga szenvedélye, amitől úgy függ, mintha az élete múlna rajta. Rufus ilyen szenvedélye a nők.
  Mikor Evelyn belekarol a férfibe és a folyosó felé indulnak, választanom kell: vagy elszalasztom a megbízást, vagy hagyom, hogy a lány ismét a saját bőrén tapasztalja meg, mi történik akkor, ha túl felelőtlenül viselkedik a városban, ahol a bűnözők egymás kezébe adják a kilincset. Bármennyire is kecsegtető eme utóbbi ajánlat, mégsem hagyhatom, hogy pont most csússzon ki a kezeim közül, mikor már olyan erősen markolom a gyeplőt.
  Így hát tisztes távolságból követem az álompárt.

    Megdörzsölöm borostás állam. Félrehajolok a felém közelítő ököl hatósugarából, fellendítem jobb lábam és egyetlen rúgással a falnak repítem az izomkolosszust. Kibújok a zavaró öltönykabátból, udvariasan megvárom, míg ellenfelem a fal segítségével talpra kecmereg. Néhány lépést hátrálok, mikor pedig a férfi immár két lábon áll, nekirontok és teljes testsúlyommal az ételektől roskadozó asztalra öklelem, amin, a lendületnek hála, én is landolok.
  A bútor a súlyunk alatt kettétörik, az édességek a földre csúsznak, a habok sikamlóssá teszik alattunk a padlót. Melikov gerincébe pokoli fájdalom nyilall, erről árulkodik eltorzult arca, majd kihasználva pár másodpercnyi figyelmetlenségem, felkap egy törött tányérdarabot, aminek éles szélével a nyaki artériámat célozza, de időben kapcsolok, ezért a cseréppel való találkozást a kulcscsontom bánja. A hátamra hemperedek, ezzel teret engedek ellenfelemnek. Az, a folyton kicsúszó lábának köszönhetően hosszas jégtáncbemutatót tart mire négykézlábra tápászkodik. A fehér ingemen terebélyesedő sötét vérfoltot szemléli, arcán diadalittas vigyor terül szét.
  Nem várom meg, míg Rufus örömtáncot jár felettem, zsongó fejjel erőt veszek magamon, felállok és ököllel a fickó gyomrába sújtok. Újra a földre esünk, ahol egymásba gabalyodott szarvasbogarakként sorozzuk egymást.
Russian Roulette
  Kezdek fáradni, az orosz viszont úgy fest, mintha maga lenne a Terminátor valódi megtestesítője. Bosszúra éhes és fáradhatatlan. Ám nem túl okos, ez pedig az én oldalamra billenti a mérleg nyelvét. Meglazítom a nyakkendőmet, kibújok belőle, a következő pillanatban pedig a férfi nyaka köré tekerem és erősen meghúzom. Áldozatom kidülledt szemekkel, véres nyákot felköhögve levegő után kapkod. Kissé engedek a szorításon.
  - Meg fogsz dögleni. Az embereim már úton vannak. Játsszuk le ezt férfi módjára. Ha nyersz, viheted a ribancot. Ha vesztesz, soha többé nem látod őt.
  Összeszorított fogaim közt szívom be a levegőt, az ágyon összegömbölyödött, kisírt szemű lányra pillantok és elengedem a nyakkendőt. Az orosz tehetetlenül előre dől, és a torkát kezdi masszírozni. Ekkor az ajtóban néhány fekete ruhás, állig felfegyverzett alak jelenik meg.
  - Stop. P'yesy!* - inti le felbőszült embereit. Egyikük egy Revolvert húz elő zakója belső zsebeinek egyikéből és int, hogy foglaljak helyet az aprócska, négyszögletű asztalnál.

  A nyolctáras Revolvert az asztalra fekteti. Mellé állítja a töltényt. Felgyűröm az ingem ujját, közben az orosz egyik emberének víz-kék szemeibe meredek. Feszült figyelemmel kísérem, ahogy a golyót az egyik tárba helyezi. Aztán egy apró mozdulattal megforgatja, így a töltény bárhol elhelyezkedhet.
  A vértől és verejtéktől a felsőtestemhez tapad az ing. Igyekszem leküzdeni az egész testemet átjáró feszültséget, ami szinte szétfeszíti az ereimet. Megtehetném, hogy kisétálok, az orosz kezei közé lököm a meggondolatlan nőt, de valami belső kényszer, talán büszkeségnek nevezik, arra késztet, hogy a pokol küszöbén táncoljak.
  Feszült csend telepszik a szobára. Mindenki némán figyel.
  Felveszem a pisztolyt. Igyekszem uralkodni a testemen. Nem szabad, hogy megremegjen a kezem. Rezzenéstelen arccal meredek a másik játékos szemeibe. A hajtövemtől egy izzadságcsepp kúszik a halántékomon. Az útját elzárom a pisztoly hűvös csövével. A ravaszra illesztem a mutatóujjam, mint oly sokszor. És talán most utoljára.
  Reszelősen fújom ki a levegőt.
  Ökölbe szorítom az asztal lapján fektetett kezem.
  Lehunyom égő látószerveim.
  Majd újra felnyitom őket.
  És meghúzom a ravaszt. 

* orosz kifejezések, jelentésük: Állj! Lejátsszuk

2015. május 20., szerda

{OFF bejegyzés} Egy kis olvasnivaló - Zoé V. Campbell

Sziasztok Kedveseim! 

Még csak hét közepén járunk és a következő fejezet csupán szombaton érkezik, én azonban mégsem hagylak benneteket olvasnivaló nélkül, hiszen az egyik kedves barátnőm a napokban nyitotta meg első blogját és mivel még ismeretlen számára a "világ", ahová csöppent, igyekszem segíteni neki és támogatni őt, hogy ez a csodás történet több emberhez is eljusson! Mindenképp csak ajánlani tudom a középkorban és a jelenben egyszerre játszódó, egy csodás világot elénk festő, egyszerre szenvedélyes és meghökkentő alkotást! Ha van néhány szabad perced, mindenképp látogass el a tehetséges "írópalánta", Zoé V. Campbell blogjára! 


"Miért válasszuk külön ezt az életet és a következőt, mikor egymásból születnek? Az idő mindig túl rövid azoknak, akiknek szükségük van rá, de azoknak akik szeretnek.. örökké tart." - Dracula Untold

Történetünk középpontjában egy fiatal lány áll, akinek a kegyeiért két férfi is verseng. Két férfi akik bármit képesek megtenni érte. Két férfi akik több mint 500 éve várnak arra, hogy újra a karjaikban tarthassák, hogy újra érezzék az ajkai ízét, hogy újra szerethessék.Az idő előrehaladtával a lány is emlékezni kezd a múltjára, a 15.századi életére, amiben annyi szörnyűség és csodás dolog is történt vele.

A történetben szerepelhetnek történelmi személyek is, azonban a leírt tetteik nem biztos, hogy a való életben is megtörténtek! A cselekmény kitalált, a valósággal való egyezés, csupán a véletlen műve.

2015. május 16., szombat

6. fejezet

Sziasztok Életeim!

Fel is kerül a következő, szám szerint a hatodik fejezet! Tényleg nem tudok semmit hozzáfűzni, olvassátok élvezettel! 

UI. Köszönöm, hogy naponta ennyien felnéztek a blogra és persze a kitartó olvasóimnak!

Dedicated to, Vikii ♥!

6. fejezet – Fogoly

Harley Dawson


Bárhogyan törekedj:
nem moshatod ma le
a holnapi mocskot.
  A zuhanyrózsából jéghideg víz zubog felforrósodott bőrömre, mintha milliónyi apró tűvel szurkálnák felhevült testem. Megfeszítem az izmaim, lehunyom égő szemeim, de nem tudom eloszlatni a füstködöt a fejemben, a gondolataim villámokként cikáznak, elmém vörös homály fedte emlékképeket villant fel előttem a tegnapi éjszakáról. A résnyire nyílt meggyszín ajkakból feltörő vontatott nyögések, az ujjaim bőrpárnáit hevesen lüktető pulzus, a tűzforró bőr érintése; ahogy a vérben ázott csipke – és szaténanyag lágyan simul kézfejemre, majd az erőteljes rántással felhasadó ruha reccsenése. Saját, mégis idegennek tetsző hangom, amint trágár szavakat mormolok, a hasfal bőrére száradt vér, a pulzáló seb, amiben a két centis térfogatú golyó rekedt. A görcsös ujjaim között reszkető szike, a nedves rongy, amivel a verejtéket itatom fel tulajdon homlokomról. Az óra kattogása, ahogy az idő és az élet tovaszáll, percről-percre egyre tünékenyebben. A párnán szétterülő meleg rézvörös hajzuhatag, a test mellé ejtett mozdulatlan, hófehér kezek, a kecses, ellilult körmökben végződő ujjak. A lassan emelkedő és süllyedő mellkas, a vontatott lélegzetvétel. A szike ráharap a szöveteket roncsoló, Revolver márkájú pisztolyból származó ólomlövedékre. A vérben áztatott, immár ártalmatlan golyó, a tátongó seb. Az elvesztett vérmennyiség. Élet és halál közti lebegés. Ugye milyen könnyű? Az ember nem is gondolná milyen vékony határ feszül élet és halál, könyörület és bosszú között. És én az előbbi mellett döntöttem. Életemben először nem az egyszerűbb utat választottam. Megkönyörültem azért, hogy megbosszulhassam, az életet választottam azért, hogy én hozhassam a végső döntést. Hogy én rendelkezhessek az idő felett.
  Hátrasimítom a víztől összetapadt tincseimet, a mogyorószín szőnyegre lépek a lefolyóhoz tekergőző, halvány vörös vízből és a derekam köré tekerem a puha törülközőt. A tükörben egy több helyen felsebzett arcról, beesett zöld szemek tekintenek vissza rám. Szőrtelen, kidolgozott mellkasomon tűhegynyi vízcseppek gyöngyöznek, futnak versenyt az ágyékomig. Szépítkezésem a telefonom vibráló csörgése szakítja félbe, én pedig ingerülten, vizes talpam által meg-megcsúszva caplatok végig a lakáson az üres kandalló tetején feledett készülékhez. Nedves ujjammal elhúzom a Katherine neve alatti zöld nyilat, majd a fülemhez emelem a mobilt.
  - Szia, bébi – apró víztócsákat hagyva lépteim nyomán, az ülőgarnitúrát kikerülve a polcon felsorakoztatott felbecsülhetetlen értékű italgyűjteményhez lépek és az ujjaimat végighúzva a vastag üvegek címkéjén, találomra kiválasztok egy Becherovkát.
  - Helló Harl – hangja fojtott, alig halható. Kristálypohárba töltök egy ujjnyit a zöldes-sárgás, gyomorkeserű szeszből, amihez „érzéssel” fahéjat keverek. Összezilált, nedves hajamból pár kósza csepp az italba cseppen és eggyé olvad az alkohollal. Feszült csend honol az éterben.
  - Mi történt? – firtatom a homlokom közepéig kúszott szemöldökkel, mintha a vonal másik végén tartózkodó Kat ebből bármit is érzékelne. Lélegzetvisszafojtva emelem a számhoz a poharat és aprót kortyolok a gyógynövényekből kevert italból. Fancsali képpel nyugtázom keserű ízét, közben szorítok a törülközőre kötött csomón.
  A lány halk sóhajt hallat.
  - Valaki járt a házamban – nyöszörgi a félelemtől eltorzult hanggal és szinte magam előtt látom könnyáztatta, rettegéstől elcsúfult arcát, ahogy rossz szokásának hódolva a körmeit rágcsálja. – Hagyott egy kis ajándékot – lenyeli a mondat végét, majd néhány torokköszörülést követően érthetőbben beszélni kezd: - Harley, csak te segíthetsz. Lehet, még mindig itt ólálkodik. Meg akar ölni. Mozdulatlanul kuporgok a szekrényemben, már fulladozok a tömény levendulás illatfelhőben. De inkább az öblítőm fojtson meg, mint a lucskos kezek. – tompa puffanás üti meg a fülem. Mindketten némán fülelünk. – Csak Kodak volt, a sziámi cica – motyogja. Szinte hallom dübörgő szívverését. Vagy csupán a képzelet játszadozik velem.
  Az italt magára hagyva a szekrényemhez sietek és előrángatok belőle egy sötét farmert. A telefont a fejemmel szorítom a vállamhoz miközben a nadrággal ügyködöm.
  - Milyen ajándékról beszélsz? Lehet, csak a pizzafutár szellemeskedik, vagy valamelyik leleményes szomszéd – figyelmetlenségemnek hála kifordítva öltöttem magamra a holmit. Sóhajtva lerúgom magamról. A másodszori próbálkozásnál mondhatni sikerrel járok, már ha sellőként tipegve, egy gatyaszárban két lábbal képes vagyok kocsit vezetni. Harmadjára győztesként jövök ki a farmerral vívott küzdelemben.
  - Nem rendeltem pizzát! A kurva életbe, Harley… - rövid sercegést követően megszakad a vonal. Hiába próbálkozom új hívás indításával, a készülék teljesen elnémult.
  - Remélem, Csipkerózsika nem most készül az ébredezéshez – dünnyögöm magam elé, miközben a vállam felett az ágyamban heverő, eszméletlennek tetsző nőre pillantok és meghúzom az övem.

  A műszerfali óra kijelzője, mintha egyre gyorsabban váltogatná a számokat, mintha a percek kozmikus gyorsasággal suhannának tova, miközben keresztülhajtok az összes piros lámpán, megszegem a létező, vagy csak általam ismert, megannyi közúti szabályt. A külvárosi útra kanyarodom, a sebességtől kirúg a Chevrolet fara, porfelhők által kísérve szelem a kilométereket, majd az apró tóparti nyaraló felhajtójára gurulok. Kirántom a slusszkulcsot, leveszem a lábam a pedálról és kilököm a kocsiajtót. Mielőtt kiszállnék az autóból, bentről egy éles sikoly hasít az elnehezedett levegőbe. Egy pillanatra mintha megállna a világ, vagy csak szimplán lelassulna, a sikoly visszaverődik a környező fákról, házfalakról, autókról. Még a levegő sem mozdul, a madarak torkára is ráfagyott az örömteli dallam, a Nap is mintha a felhők mögé húzódott volna.
Out Of My Head
  A következő percben már kettesével veszem a teraszra vezető néhány lépcsőfokot, belököm az ajtót és lerúgom a nadrágom szárába csimpaszkodó rémült sziámit. A nappaliba vezető folyosó szürke parkettáján sáros lábnyomok jelölik az utat, a falon elkenődött föld – és vérfoltok virítanak, az ajtókon vércseppek bíborlanak. Az egész olyan benyomást kelt, mintha egy horrorfilm díszletében nyomulnék előre, mintha előre elkészített terv alapján rendezték volna be a házat. Minden túl precízen kivitelezett, mint egy interaktív horror showban.
  - Katherine?! – szólítom a pisztolyom kibiztosítását követően.
  Mikor a nappaliba lépek a lábaim földbe gyökereznek, a fegyvert markoló kezem elernyed és a pisztoly a padlóra hullik. A hófehér perzsaszőnyeg közepén, elrendezett, ruháitól megszabadított, sártól mocskos női hulla hever. Alvadt vérfoltok tarkítják sápadt bőrét, tágra nyílt szemei rémülten merednek a plafonra. A fején tátongó lőtt sebből lárvák kúsznak elő.
  Abból a kimeneti nyílásból, amit az én pisztolyomból származó golyó okozott, miután a koponyacsontot, a szöveteket és az agyat roncsolva hátul távozott.
  Megrázom a fejem, de nem tisztul ki a kép, az elmémet ismét szürke köd lepte el, legszívesebben törnék, zúznék, egy hatalmas ordítással kiadnám magamból a gyomromat görcsbe rándító feszültséget. De visszafogom magam a kanapén kucorgó, ártatlan szemekkel rám meredő lány miatt. Ő nem azt látja bennem, aki vagyok. Ő azt látja bennem, akit szeretnék, hogy lásson. Az embert.

Evelyn Carter


    Lassan nyitom fel ólomsúlyúnak tetsző szemhájaimat. Fáradt szemeimet szoktatnom kell a roló résein keresztül beáramló, vakító fényáradathoz, ami elárasztja a szobát és egészen elvakít. Lehunyom égő látószervem, könnycseppek buggyannak a felszínre és lassan végigcsordulnak kipirult arcomon. Egész testemen iszonyatos fájdalomhullám söpör végig, az összes porcikámban érzem a lüktető pulzálást, mintha egy rózsa nyílna ki fokozatosan a testemben, lassan teljesen szétfeszít belülről. Belemarkolok az összegyűrődött lepedőbe, mintha ezzel csillapíthatnám a szenvedést. Minden apró mozdulattal kínzó fájdalom nyilall a medencémbe, mintha kést döfnének a húsomba. Behunyom a szemem. Csukott szemhéjamon narancsszínek játszanak, ellazítom a testem, megpróbálok elmenekülni a kínok elől, a szorító vaskarmok fogságából. Fejest ugrok a hívogató, jéghideg tengerbe és az magába fogad, dédelget, míg végül teljesen elnyel.
Animals
  Igéző zöld szempár kutatja a pillantásom, az átható tekintettől zavarba jövök, mintha a lelkembe látna, mintha legbelül rajtam mulatna. Az ajkán húzódó vadállatias mosolytól szemei körül nevetőráncok húzódnak, borostás arcára két gödröcske ül ki. Mozdulni próbálok, de a lábaimat satuba zárja a két, izmoktól dagadó comb, csuklóimat az oldalamhoz szorítja, és teljesen birtokba veszi a testem. Vaskos ajkai az enyémekhez tapadnak, ellenkezni próbálok, de valami belső kényszer miatt mégis szétnyitom az ajkaim, hogy jobban megízleljem heves csókját. Erősen az alsó ajkamra harap, hátrahúzza, én pedig felnyögök. Vergődni próbálok, de a testemet már nem én uralom. A hasfalam megfeszül, az ágyékomban tűzijátékok robbannak. Az eszem sikítva menekülne, a szívem vadul kalimpál, egyedül a bennem lakozó amazon az, aki cselekszik. A zöld szempár elsötétül. Erős kezek feszítik szét eleddig összeszorított combjaimat. Magáévá tesz. A hátam ívben hajlik, szétnyílt ajkaim közül nyöszörgés tör a felszínre.
  Felriadok.
  Túl gyorsan ülök fel: az oldalamba ismét fájdalom hasít és szédülni kezdek. Levegő után kapkodok, a verejtéktől a hátamhoz tapadt hajam csiklandozza a bőröm, egy kósza tincs az arcomon kalandozik. Az ágyékom még mindig lüktet, a fejemben száztagú cigányzenekar muzsikál. A résnyire nyitott ablakon keresztül friss levegő áramlik a fülledt szobába. Mikor kitisztul az elmém, arra a megállapításra jutok, hogy nem a saját ágyamban fekszem. A hálószoba, ahol a hatalmas franciaágy fából faragott támlájának döntöm a hátam, antik bútorokkal van berendezve, csupán néhol fedezhető fel modernkori berendezési tárgy, például a falra felszerelt, sötét képernyős LCD televízió.
  Soha nem jártam még itt, és ez megrémít.
  Emlékeim közt kutatva próbálok választ adni a megannyi kérdésemre, de mindenütt zárt ajtókba ütközöm, és hiába dörömbölök, ordítok torkom szakadtából: senki nem tárja fel őket előttem.
  Céltudatosan ülök ki az ágy szélére. A tegnapi fehérneműmön kívül nem viselek mást, csupán a medencém jobb oldalán lévő fehér kötést. Óvatosan, buzgó kíváncsisággal nyitom fel a gézt. Bár ne tenném. A látványtól elborzadok, felkavarodik a gyomrom. Bár a sebet összevarrták, mégis sokkol a látványa.
  Ekkor egy emlékkép villan fel előttem: habzó szájú körszakállas férfi kést ránt elő a nadrágjából és a húsomba váj vele. A fájdalom fekete masszaként szippant magába. A kést eldobja, fegyverre cseréli. Sikítok, vergődöm. Hasztalan. Az eszméletlenségbe menekülök, ezzel feladva az életért folyó küzdelmet.
  Valaki azonban visszarántott a halál küszöbéről.
Hogyan adhatnék
választ, mikor a kérdést
is csak keresem?
  Leszállok az ágyról és az egyik szekrényből egy fekete inget veszek elő, amit magamra öltök. Bizonytalan léptekkel teszem meg a nappali és a hálószoba közti távolságot. A hatalmas belmagasság miatt aprónak érzem magam, mintha egy templom ódon falai közt lézengnék. A helyiségek rendben vannak tartva, a legtöbb bútor fából készült, a tetőt gerendák tartják. Talpamat a perzsaszőnyeg szálai csiklandozzák, hátamon hideg fuvallat játszik. A falnál húzódó kandallóhoz lépek és leveszem a tetején lévő kristálypoharat. Megízlelem a benne lévő italt és fintorogva húzom el a számat a kesernyés íztől. A mellette húzódó könyvespolcon felsorakoztatott köteteket szemlélem: Dosztojevszkij, Hugo, Dumas, Palahniuk, Chandler, King. Csupa nagy név. Megmentőm művelt volna? Kihúzom az Nyomorultakat. A polc megmozdul és kettényílik. Mögötte szürke polcokon különböző márkájú és méretű fegyverek fekszenek, mellette kések függenek, egy kilökődő fiókban töltények, gránátok heverésznek békésen. A második sorban az egyik pisztoly helye üres. Hiába áltatom magam: ezek nem játékszerek, valódi, halálos fegyverek.
  Gyomrom ismét görcsbe rándul. Vagy talán fel sem engedett.
  Az ajtó kitárul, én pedig rajtakapottan perdülök a belépő alak felé.
  A férfi fekete farmert és sötét pólót visel, haja csapzott, arcát karcolások csúfítják. Mozgása koordinálatlan, bizonytalanul jár-kel a házban: az asztalra dobja kulcsát, lerúgja cipőit, egyikkel eltarol egy vázát. Káromkodása csuklásba fullad. Széles hátán meggyűrődött a felső, izmos bicepszén erek dagadnak. Mikor feltűnik neki a jelenlétem, dús szemöldöke a homloka közepéig szalad, szinte a szemével kérdez. De most rajtam a sor.
  - Mégis ki vagy te? – nyögöm alig hallhatóan. Újra végignézek rajta.
  Hosszú percekig csak az arcomat fürkészi, mintha a válaszon töprengene.
  - Magam sem tudom – szűri a fogai közül és egy whiskyt vesz le a hozzá közelebbi polcról. Lerogy az egyik fotelbe, kinyújtóztatja a lábait és az ölébe ejti az üveget.
  Én azonban nem tágítok.
  - Nem kéne többet innod – közlöm nem mozdulva eredeti helyemről.
  Nevetésétől összerezzenek, kifut a vér a lábamból. Kesernyés szájízzel figyelem, ahogy tiltó szavaim ellenére meghúzza a whiskysüveget.
  - Nem kéne beleszólnod – teszi hozzá ismét nekem szentelve figyelmét. – Evelyn Carter – ízleli a nevemet, mint a torkán lefolyó skótot. – Látod? Én pontosan tudom a neved. A munkád, a barátaid, a történeted. Mindent tudok rólad. – a körömágyát kezdi szemlélni. – A fenébe, még a körmöm alá is ragadt a véredből. Sokba fog kerülni neked, hogy megmentettem a szaros életed. – a karfára helyezi az üveget szorongató kezét.
  A rettegés cselekszik helyettem: hátranyúlok és találomra az egyik pisztoly markolatára fonom az ujjaimat. Beletelik néhány kínkeservesen vánszorgó másodpercbe, mire sikerül biztosan megkaparintanom. Felveszem, két kézre fogom és a fotelben ülő férfire szegezem a csövét.
  - Ki vagy te? – kérdezem erélyesebb hangot megütve. Magam is meglepődöm, hogy sikerül. – Miért mentettél meg? Mit akarsz tőlem? – tudom, hogy csupa rosszat, de az ő szájából akarom hallani.
  Még hangosabban nevet. Szinte fulladozik a röhögéstől. Még csak fel sem emelkedik.
  - Csak lassan kislány, ez a fegyver is könnyen elsülhet a kezecskédben – szemlátomást tökéletesen mulat rajtam. A rohadék. Az utolsó szarházi.
  Végre feláll és a mellkasára szegezett fegyver ellenére határozott léptekkel teszi meg a köztünk lévő távolságot. Arcán még mindig apró mosoly játszik. Megáll, mikor a fegyver csöve a mellkasához nyomódik és zöld szemeit az enyémekbe fúrja.
  Az igéző zöld szempár.
  - Na, látod – pillant le a fegyverre. – Túl jó vagy ahhoz, hogy meghúzd azt a ravaszt – ezzel a csuklómra fonja hosszú ujjait és kicsavarja a kezemből. – Ha eljön az ideje, bébi. Ha eljön, ígérem, a te kezedben fog elsülni az a fegyver.